2015. október 23., péntek

10.rész: Egy romantikus ebéd vele

Hello :D tudom, hogy már nagyon régen volt már rész :( de sajnos egyszerűen nem volt időm leülni a géphez írni. Most végre itt van és remélem tetszeni fog. Várom nagyon-nagyon-nagyon a véleményeteket. Elég csak párszót írni, számomra az is már rengeteg segítség. Jó olvasást és kellemes szünetet. 

Silas szemszöge:
Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam előre, de fogalmam sem volt,  hogy mi elől. Csak úgy éreztem, hogy futnom kell. Már-már a lábam alig érte a talajt, kissé olyan érzés fogott el, mintha lebegnék. Nem éreztem a testemnek a súlyát, mégis, a mozgás nehézkesen ment. Az oldalamból ömlött a vér, de csak az előttem lebegő zöld ködre tudtam koncentrálni. Néha egy gyönyörű nő alakját vette fel, kinek ruhája virágból volt fonva, és haja a talajt súrolta. A következő pillanatban a virágok elhervadtak és bűzös, rothadó hús borította be a lányt. Hangos kiáltásba kezdett, sírt, és közben az arcát a tenyérbe temette. Minden egyes pillanattal egyre rondább lett. Az imént látott fiatal nőből percek alatt egy nyúzott bőrű öregasszony lett. Megtorpantam, már nem akartam arra futni. Körülnéztem, amire nemigen volt időm futás közben, és rájöttem, hogy egy barlangban állok. A természetes fény nem jutott be, de a mennyezetről egy-egy helyen gyertya lógott le, melyek kék színnel égtek. A barlang óriási volt, bent több nagyobb szikla helyezkedett el. Egyszer csak a zöld ködből áradó hanghoz hasonló férfi és női üvöltés hallatszott fel. Siránkozás, jajgatás, majd őrült kacaj cserélődött fel folyamatosan, de a hangok tulajdonosát nem láttam. A sziklák mögül lassan kiléptek az emberek, némelyikünk mondhatni normálisan nézett ki, de a legtöbbnek valamelyik végtagja már foszlásnak indult. Az testemből a vér elkezdett még jobban folyni, de nem tudtam mit csinálni. Az alakok egyre csak közeledtek felém. Egy nagyjából 9 éves kislány lépett ki közölük: a  teste halvány kék volt, szája lila, és egy kis macit szorongatott. Amiben eltérő volt a többiektől, hogy a szeme helyén üresség tátongott. A többi megállt, de sziszegéssel nemtetszésüket fejezték ki felém. Kezét lágyan a kézfejemhez érintette, mégis, ahol hozzám ért, mély vágás keletkezett. A sebből pedig hosszú giliszták másztak ki lassan. Én a fájdalomtól a földre rogytam, és az alakok hangos éljenzésbe kezdtek.
-  – Mondd, mit tettél, szörnyeteg? - hajolt le hozzám a kislány, majd a kis ujjaival megérintette a homlokomat. - Majd én kitalálom.
A következő másodpercek zavarosak voltak. Őrjítő fájdalom kapott el, olyan érzés volt, mintha a tűz égetné a testemet. A fájdalom egyszer csak elmúlt, majd szörnyű emlékképek jelentek meg a fejemben. Nem az én emlékeim, mások szörnyű tettei és fájdalmai. Egy apa, ahogy megöli saját gyermekeit az éhezés miatt, majd egy anya, kinek meghalt csecsemő gyermeke, végül két férfi csatározása egy háborúban, és sok más szörnyűség.
A szemem egy pillanat alatt felpattantak. A hotelszobában voltam, a saját ágyamon. Ez az egész csak álom volt, semmi más, csak egy szörnyű álom.
– Jó reggelt, álomszuszék – lépett be a szobámba Nadia –, jól vagy?
– Mondtam már, hogy semmi bajom – túrtam hátra a hosszú, sötétbarna hajamat. – Miért kérdezgeti ezt mindenki?
– Mert alig pár nappal ezelőtt leszúrtak, és csak egy nagyon erős angyal segítségével kaptunk vissza – lépett közelebb hozzám. – Mindenki aggódik érted.
– Mura nagyon jól végezte a dolgát, és jól vagyok – feleltem, és próbáltam nyugodt maradni. Ez a téma még így, pár nap távlatával se túl kellemes. Az emlékek egy pillanat alatt feltörtek és újra láttam magam előtt, hogy mi történt.
– Most nincsen kedvem az állapotodról veszekedni, ha szerinted jól vagy, akkor.... Elég idős vagy, hogy tudj magadra vigyázni, de ki kéne jönnöd a nappaliba – nézett rám mérgesen, majd összefonta a karját, és kivonult a szobámból. 
Kint a nappaliba Alexander állt kezében a vastag bőrrel bevont boszorkánykönyvvel.
– Jó reggelt , csak nem megzavartam a reggeledet? – kérdezte tőle megszokott savanyú mosollyal az arcán. Néha nem tudom, hogy kedveljem vagy utáljam ezt az embert.
– Jó reggelt, Alexander – kötöttem meg a hálóingem övét, majd a kezemet nyújtottam felé – Megtudtál valamit?
– Mondhatni, igen – bólintott feszengve, majd a terasz felé vettük az irányt. – Fél siker már megvan.
– Fél siker? - torpantam meg, majd szembefordultam vele. – Tudod, hogy az nekünk jelenleg nem elég.
– Nekem nem kell ezt mondanod – felelte felháborodva. – Nos, a könyvet az elmúlt napokban ezerszer átolvastam, de még mindig kínai nekem. Aztán tegnap elegem lett és a második emeletről belehajítottam a medencémbe.
– Hogy mit csináltál? - léptem kettőt hátra. Ez komolyan tönkretette az egyetlen nyomunkat? Csak mert indulatkezelési problémái vannak, nem kéne ilyet csinálni.
– A medencébe esett. – Egyáltalán nem tűnt idegesnek, sőt, nagyon is nyugodt volt. Remélem, hogy csak viccelődik velem. - De semmi baja nem lett. Komolyan azt hiszed, hogy egy több száz éves könyv, amit nagyon erős boszorkányok hoztak létre, egy kis víztől tönkremegy?
– Akkor mondd el, hogy miért fél siker.
– Na, igen ott jártam, hogy beleesett a medencébe. Aztán én elindultam érte, de közben a másik gyerekem, Viktoria már kihalászta. Akkor mondta, hogy ismer egy helyet, ahol az ablakra olyan jelek vannak kifestve, mint ami a könyvön van.
– És ezt miért csak ma mondod?
– Mert először megnéztem magamnak a helyet és hát.. egy boszorkány lakik ott.
– Egy boszorkány? – Nem gondoltam volna, hogy ilyen rövid időn belül találkozni fogok eggyel.
– Nem teljesen, inkább egy nő, aki boszorkánynak hiszi magát – javította ki magát.
– Szóval egy csaló – feleltem, majd Alexander megvetéssel a képén bólintott. Az eddigiek alapján ő nem annyira nyitott a halandók felé. – Akkor mit fogunk vele kezdeni?
– Szerintem nem lehet véletlen, hogy azok a jelek az ablakán ott vannak. Biztosan nem a netről szedte le, mert mi se találtunk semmit ott róla. Azaz ismernie kell, vagy legalább meg tudja mondani, hogy honnan vette.
– Szerinted megbízhatunk egy halandóban? – kérdeztem feszengve.
– Mondja ezt egy olyan, akinek halandó barátnője van.
– Ez jogos, de akkor megbízhatunk egy olyanban, aki azt hiszi magáról, hogy boszorkány?
– Nem kell bíznunk benne, csak információt kell szereznünk tőle. Ha pedig flúgos, akkor azt úgy is észrevesszük, és még ott van a csodás meggyőzőtechnikánk – tárta szét a kezét maga előtt. – Nem kell izgulni.
– Rendben, hát legyen, elmegyek veled oda, de szerintem semmi értelme nincsen.
– De valamit tennünk kell – emelte fel a hangját.
– Tudom - tudom, ezzel egyetértek. Már üzentem Claudiusnak, hogyha már Dél-Amerikában van, kérdezzen körbe ezzel kapcsolatosan. Ezeknek az őslakosoknak a mondavilágában szoktak lenni érdekes dolgok.
– Hát persze, majd ő meg fogja tudni az igazságot – forgatta unottan a szemét Alexander. – Megosztod velem, hogy eddig mit üzent neked? Hogy állnak a dolgok Dél-Amerikában? A lázadóknak mennyi hatalmuk van? És milyen gyakran üzent?
– Azt üzente, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van – próbáltam nyugodt maradni. Nem igazán volt kedvem egy veszekedéshez, főleg nem vele. – De igen, nem túl gyakran üzen.
– Tudod, nekem az a furcsa, hogy az összes kémem azt állítja, hogy a rendszer teljesen felbomlott – nézett rám szúrós szemekkel, majd egy széles mosoly jelent meg az arcán. – De hát lehet, én nem akarok senkire rosszat mondani. Ötkor a recepción találkozunk, a boszik késő délután kedvesebbek. Most pedig mennem kell. Viszlát és üdvözlöm a bájos Eva-t.
Miután elment, nem akartam foglalkozni egy kis időre a bajaimmal. Az elmúlt pár hetem nagyon kemény volt, és nem egyszer volt halálközeli élményem. Valamit csinálnom kellett, aminek semmi köze sincsen a lázadókhoz, valami olyat, amit egy átlag ember csinálna. Gyorsan elővettem a telefonomat és Evat tárcsáztam. Amúgy is régen volt már egy közös nyugodt napunk.

Eva szemszöge:
A legjobb érzés, amikor a barátod reggel felhív, hogy elvinne ebédelni egy étterembe, de fogalmad sincsen, hogy mit húzzál fel. Milyen fajta étterembe megyünk? Mennyire kell kiöltözni? Ehhez hasonló kérdések cikáztak az agyamba, de az igazság az, hogy nagyon is örültem, hogy végre kettesben lehetek vele. Egy kellemes ebéd, ahol csak mi ketten vagyunk – és persze a többi vendég -, nincsenek őrült vámpírok, akik meg akarnak ölni. Ahogy beszéltem Silassal, rögtön fürdővizet eresztettem magamnak, hogy gyorsan még hajat mossak, majd egy jó ideig a ruháim előtt álltam. Nem igazán jutottam egyről a kettőre, így inkább úgy döntöttem, hogy talán a kádban megjön az ihlet. Nyáron nem szoktam nagyon forró vizet ereszteni, így mikor belemerültem, pont kellemes volt. A hajamra egy adag málnás sampont nyomtam, majd elkezdtem masszírozni, mint ahogy a fodrászom szokta. Majd az ajtó egyszer csak kinyílt, és anya lépett be.
– Te meg hova készülődsz ennyire? – kérdezte meglepetten.
– Hú tényleg, Silassal mennék ebédelni – néztem rá a lehető legkedvesebb mosolyommal.
– Mostanában elég sok időt töltesz azzal a fiúval – csóválta meg a fejét. – De jó szórakozást.
– Igen, csak anya, tudod..– Próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne mondjam el neki az igazságot, hogy mit is csinálok a Silasékkal, de még se kamu szöveget mondjak.
– Igen, teljesen tudom, hogy mi történik most körületted – felelte nyugodtan, majd a tükörhöz lépett. Nem igazán értettem, hogy miről beszél, hiszen honnan tudna ezekről a dolgokról? Azt rég észrevettem volna, hogyha ő se halandó… Remélhetőleg. – Én is voltam kamasz, tudod, kicsim. A szerelem minden időnket elveszi. Én is mindig minden időmet apáddal akartam tölteni.
Egy óriási nagy kő esett le hirtelen a szívemről. Azt hittem egy pillanatra, hogy mindenről tud. A beszélgetésünk után egy kis bűntudatom lett, hogy az elmúlt időben elég kevés időt töltök anyuval és Claryval. Az elmúlt hetekben személyesen alig beszélgetek a legjobb barátnőmmel. Eldöntöttem, hogy mindkettőjükkel valami programot szervezni fogok, ha törik, ha szakad.
Utána még gyorsan megszárítottam a hajamat, majd nagy nehezen kiválasztottam a ruhámat. Egy rövid, csipkemintás, fehér overált húztam fel, majd feltűztem hátul a hajamat és felraktam magamra egy enyhe sminket. Remélem, hogyha már ennyire kiöltöztem, nem McDonald’s–ba megyünk. Még tudtam magamra fújni egy kis parfümöt, majd a táskámba beledobtam a telefonomat, és már meg is jött értem Silas. Kocsival volt, amin kicsit meglepődtem. Anyának adtam egy búcsúpuszit, és szaladtam is ki a házból. A fekete sportautónak dőlve várt rám az én hercegem. Fekete gatya volt rajta és egy sötétkék ing. Eszméletlenül állt rajta, és megnyugodtam, mert tudtam, hogy ezek szerint valami elegánsabb helyre fogunk menni. Igaz, ő soha se öltözködik úgy, mint egy utcai csöves. Nem az a „nem használok övet és leesik a gatyám” típus. Egy gyors csókkal köszöntöttem, majd beültem mellé az anyósülésre.
– Milyen napod volt? –  érdeklődtem, majd a kezemet a sebbváltón lévő kezére helyeztem lágyan.
– Reggel, ahogy felkeltem, rögtön Alexanderrel volt egy kedves társalgásom – húzta el a száját, de a tekintetét még mindig az útra hegyezte. – Talált valakit, aki talán tud valamit a boszorkánykönyvről..
– És ezzel mi is a gond?– kérdeztem vissza meglepetten.
– Nos, az, hogy nagy esély van arra, hogy ez a nő egy csaló – válaszolt, majd felém fordult – De igazából nem ezen vesztünk össze..de az nem lényeges.
Utána egy jó pár percig némán ültünk és meredtünk magunk elé. Tudtam, hogy mit akarok kérdezni, de nem mertem. Nem akartam felszakítani a régi sebeket.
– Akarsz beszélni a múzeumban történtekről?– próbáltam minél lágyabban kérdezni. Láttam, hogy egy pillanatra megrezzen, majd megrázta a fejét.
– Nem tudok semmit se mondani, te még többe tudsz nálam is, hiszen én akkor..
– Meghaltál – fejeztem be a mondatát. – De egy vámpír nem halhat meg.
– Tudom – felelte nyugodtan, de láttam, hogy az ujjaival a kormányon idegesen dobol.
– Akkor elmondod, hogy mi történt?
– Nem történt semmi – abbahagyta a dobolást, majd rám nézett mosolyogva. – Nyugi, nem történt semmi, mondtam már, hogy olyan volt, mintha álmodnék. 
 Utána még egyszerű, hétköznapi témákról beszélgettünk, majd beértünk a belvárosba az étteremhez.  Gyorsan leparkoltunk, majd elindultunk a bejárat felé. Egy férfi, mielőtt beléptünk volna, kinyitotta előttünk az ajtót, amin igen meglepődtem. Az az igazság, hogy ilyen helyen még életemben nem jártam. Silas odament egy recepcióféléhez, majd az egyik pincérnővel beszélt valamit, és elindultunk az asztalunk felé. A hely nagyon elegáns volt:  a megvilágítás pont megfelelő, egy kis zene, és a többi vendég asztalon lévő ételek alapján a menü se rossz. Kicsit ideges lettem, mikor meg majdnem az étterem legvégébe vezetett minket a pincérnő. Aztán átvezettet minket a konyhán, és lassan már azt gondoltam, hogy nem ebédelni jöttünk ide, hanem csak átsétálunk rajta. A konyhában az emberek nagyon dolgoztak, és érkezésünkkor nem hagyták abba a munkát. Láttam, ahogy az egyik alig pár mozdulattal egy egyszerű répából rózsát formál. Egyáltalán nem tűnt idegesnek, mint ahogy Silas se. A konyha végén egy ajtót nyitott ki a csaj, ahol csak egy fémlépcső volt. Elöl ment a nő, mögötte Silas és leghátul én. Úgy tűnt, mindenki érti, hogy mi történik, csak én nem. Aztán felértünk a lépcső tetejére, és leesett az állam. Fent voltunk a tetőn, az étterem tetején. Egy két személyes asztal volt megterítve, és nem messze az asztaluktól egy férfi állt hegedűvel a kezében.
– Tetszik?–kérdezte Silas, majd hátulról átölelt és magához húzott.
– Hogy tetszik–e? Ez milyen kérdés? Hát persze – feleltem, majd hátrafordítottam a nyakamat, és megcsókolt. – Ez valami mesés. Hogyan csináltad?
– Ha hiszed, ha nem, egy kisebb hatalmú vámpíré a hely. Aztán a hegedűs bácsinak fizettem, hogy jöjjön el. Tudod, ő abban a zenekarban játszik, akik a Romeo és Júlia balettelőadáson zenéltek, amikor megláttalak először.
Leültünk az asztalhoz, és pillanatok múlva egy pincér jött fel a lépcsőn. Míg nem választottuk ki, hogy mit akarunk, addig – diszkrét távolságon belül persze – ott állt és várt. Gondolom, nem akart fel-le szaladgálni a lépcsőn. Miután leadtuk a rendelést, Silassal elkezdtünk beszélgetni úgy mindenről. Sportról kezdve, társadalmi kérdéseken át a tv műsorig. De mindketten figyeltünk rá, hogy a vámpír lázadó témakör ne jöjjön fel. Aztán megjött az ebédünk, ami nagyon finom volt. Én egy tengeri gyümölcsös chilis tésztát ettem, míg Silas steaket. Mindig fura  számomra, amikor eszik. Mert tudom, hogy meg tudja emészteni és valamennyire tápláló is számára az egyszerű halandó kaja, de mégiscsak vámpír. Azoknak pedig vért kell inniuk. Egyszer azt mesélte, hogy hetente egyszer szokott és legális módon szerzi, azaz nem öl meg senkit.
Persze, mint mindennek, ennek is vége lett. Pont az utolsó tésztacsíkokat tekertem fel a villámra, amikor a lépcső felől hangos kiabálás hallatszott fel. Mindketten odakaptuk a fejünket, és vártuk, hogy ki fog feljönni. Az ajtó kinyílt, és Noa lépett fel, mögötte pedig az egyik pincér szaladt.
– Elnézést, uram, mondtam ennek a csavargónak, hogy ide nem jöhet fel, de nem hallgatott senkire – zihálta a pincér, majd valami fehér textillel letörölte a homlokán gyöngyöződő izzadságcseppeket.
– Először is én, nem vagyok csavargó – emelte fel a mutató ujját felháborodva. – Másodszor is …
– Én  ismerem őt – vágtam bele a mondatába, majd a pincér sarkon fordult és lement a lépcsőn.– Ő Alexander egyik embere. Nyugi, Silassal jó ember Noa.  Amikor vámpírokat állítottál a házunk elé, vele beszélgettem egy kicsit.
– Hát rendben – tette le Silas a kés villát az asztalra, majd jobb kezét Noa felé nyújtotta – Szabad megtudnom, hogy mi okból érkeztél?
–Alexander üzeni, hogy a látogatás hamarabb lesz – felelte Noa, majd beletúrt a sűrű, göndör hajába kicsit idegesen. – A gróf azt is üzeni, hogy a Lázadók is tudomást szereztek a boszorkányról.
– Az meg hogy lehet? – kérdezte idegesen Silas, majd rám nézett. Tudtam, hogy mire gondol. Akármennyire is csodálatos ez az ebéd… Nos, hát a boszorkánykönyv fontosabb. Nem lettem önző, így megértően visszabólintottam.
– Köszönöm, csodálatos vagy – állt fel az asztaltól –, ígérem, következőleg egészen a számla kifizetéséig maradni fogunk.
Szomorú voltam, hogy mennie kell, de teljes mértékben meg is értettem. Egy csókkal elköszönt tőlem, majd már el is mentek. Remélem, következőleg egy normális közös programot össze tudunk hozni, és hogy ennek az egésznek egyszer vége lesz. Nem az zavar, hogy én a lázadók miatt nem tudok a pasimmal romantikázni, hanem az, hogy látom, hogy Silasnak ez az egész mennyi gondot és fájdalmat okoz.

Silas szemszöge:
Dühös voltam, hogy ott kellett hagynom az ebédünket, de egyszerre nagyon hálás is, hogy Eva megértette, hogy milyen fontos a könyv megfejtése. Mielőtt kijöttünk volna az étteremből, gyorsan kifizettem azt, amit ettünk, majd elköszöntem a fiútól, és beültem a kocsimba. Amennyira csak tudtam, próbáltam kikerülni a dugókat (ami itt New Yorkban elég gyakori), így nem is olyan hosszú idő alatt odaértem Alexander házához. A bejárati ajtó előtt türelmetlenül várt rám. Már messziről is láttam az arcán, hogy mennyire, de mennyire mérges. Mielőtt kiszállhattam volna a kocsiból, ő már be is ugrott az anyósülésre mellém, és szép szavakkal jellemezte a Lázadókat.
– Rendben, mielőtt a létező összes sértő kifejezést felsorolod – emeltem fel a hangomat, hogy rám figyeljen –, elmondanád, hogy mi történt?
– Hogy minden jól menjen, a boszi háza elé állítottam pár emberemet, és ők hívtak fel, hogy a lázadók közül páran ott jártak – felelte idegesen –, gondolom, ez nem véletlen.
Így most megpróbálunk náluk hamarabb kiszedni információkat a nőből – tettem hozzá, és bólintott.
A gázra helyeztem a lábamat, és az út további részében nem beszéltünk egymással. Csak néha mondta Alexander, hogy merre kell menni, mint egy élő GPS. A célállomás már egészen a város szélén volt.
Egy olyan negyedben, ahol inkább nem szívesen élnék. A ház nagyon rozoga volt, és három ablakból kettő be volt deszkázva. Azt, hogy valaki lakik itt, csak a mára már erősen kifakult hirdetőtábla jelezte: „Gyere be és tudd meg a jövődet! Madame Marie mindent el tud mondani neked”
Nagyon nem tetszett a hely, de tudtam, hogy ez az egyetlenegy esélyünk, így a bejárati ajtóhoz léptem, és megnyomtam a csengőt. Egy ideig vártunk, majd újra megnyomtam a csengőt, és az ajtó kinyílt. Szemben velünk egy késő harmincas, magas, már–már betegesen vékony nő állt, azaz Madame Marie. A vörös rikító haja rövidre volt nyírva és úgy állt, mint egy szénakazal. Az összes ujján minimum kettő gyűrű volt és a nyakában  több súlyos ékszer is lógott.
– Jajj, drágáim, gyertek be gyorsan, még a végén megfáztok – mondta fülfájóan magas hangon, majd betessékelt a házba. Bent óriási nagy rendetlenség volt, és minden egyes négyzetcentiméteren ezotériával kapcsolatos dolog volt. Biztos voltam benne, hogy a nő csak egy csaló, aki a halandókat lopja. Az egyik sarokban egy papagáj ült egy kalitkában és hangosan károgott.
– Elnézést, csak az angyalbogyó papagájom nemigen szereti a vámpírokat – mondta a hölgy nyugodtan. Alexandderel döbbenten összenéztünk. Egyikünk se tudta a választ, hogy ez a nő honnan a fészkes fenéből tudja, hogy mik is vagyunk igazából.
– Bocsánat, hölgyem, de ezt honnan tudja? – tettem fel a kérdést.
– Édeseim, én már annyi vérszívót láttam az életem során, hogy rögtön kiszúrtam azt, hogy ti nem unalmas halandók vagytok – vigyorgott ránk, majd leültetett minket egy szófára, míg ő szemben ült velünk egy faszéken. Kettőnk között egy dohányzóasztal volt tele kártyákkal, kövekkel és egy nagy üveggolyó is helyet kapott.
– Akkor maga tényleg egy boszorkány? – kérdezte hitetlenkedve Alexander. – Eddig hogyan nem találtunk magára?
– Nem vagyok boszorkány. – Az arcáról a mosoly hirtelen eltűnt. – Csak az voltam. De az már nagyon régen volt. Egy Zara nevű boszorkány, kit errefelé többen nagyon támogattak, elvette az erőmet, mert túl sokat tudtam arról, hogy a vámpírgróf férje mit is művel.
Madame Marie nem nézett egyszer se Alexanderre, de valahogy úgy éreztem, hogy ez a Zara az ő felesége. Hiszen Alexander egy vámpírgróf, aki tett már több szörnyű dolgot, és a feleség egy boszorkány volt. De miközben mesélt, egyikük se mutatott nagyobb érzelemváltozást. Így csak arra tudtam következtetni, hogy Alexandert nem igazán érdekli, hogy a nővel mi is történt, és, hogy a Madame nem látta még a grófot élőben.
– De gondolom, nem azért jöttetek, hogy rólam beszéljünk – csapta össze a két tenyerét Madame Marie, majd újra az a félelmetes vigyor jelent meg az arcán. – Nos, mit akartok?
Alexander a kabátja belső zsebéből kivette a könyvet, és a Madame hirtelen arébb húzódzkodott tőlünk.
– Azt meg honnan szereztétek?– kérdezte idegesen. – Vigyétek el innen! Most!
– Az most nem lényeg, de szerintünk ön tudja, hogy mik vannak benne – próbáltam nyugodt hangon beszélni hozzá. Látszott rajta, hogy fél a könyvtől. – Ha elmondja, amit tud róla, ígérjük, hogy soha többé nem fogja látni.
Egy ideig még gondolkozott, majd újra kihúzta magát a székében és elkezdte az újabb mesét.
– A 10. században egy Aval Schnell nevű boszorkány , kinél nagyobb azóta se született. Ez a nő egy könyvben összefoglalta az összes olyan varázslatot, amit ő talált ki. Például azt is, hogy hogyan kell elvenni egy boszorkánytól az erejét. De ezek a varázslatok nagyon sötétek és csak kevés ember tudja használni őket. Mikor az ember az egyiket használja, történik vele valamit. A lelke legsötétebb részének egy apró darabja a könyvbe száll, így az minden alkalommal egyre több gonoszságot őriz.
Én csak ennyit tudok róla.
– És mit tud, a könyvben van valamilyen varázslat, aminek a feltámadáshoz köze van? – kérdeztem, hiszen azt is  meg kéne tudtunk, hogy Medea hogyan került vissza az élők közé.
– Hallottam ilyenekről is, de ha mindent meg akartok tudni, magával Schnellel kell beszélnetek.
– Tudja, Madame Marie, ezzel csak két gond van – szólt közbe Alexander –, először is, a boszorkányokat nem egyszerű megtalálni. Másodszor, maga mondta, hogy  a 10. században élt.
– Én ezt egy szóval állítottam, csak azt, hogy a könyvet írta akkor – vigyorodott el a nő. – Ha figyelt volna, hallotta volna, amikor azt mondtam, hogy ő a leghatalmasabb boszorkány a mai napig.
– Rendben, és hol találjuk?–kérdeztem, és valahogy nem fért meg a fejembe a gondolat, hogy ez Aval Schnell több mint ezer éves, és még sohase hallottam róla. Mondjuk, nem olyan régen tudtam meg, hogy a boszorkányokról szóló történetek nem mesék.

– Hát azt nem tudom. A boszorkányok túl titokzatosak ahhoz, hogy tudni lehessen, hogy pont most merre  vannak – mondta azt, amit eddig is jól tudtunk. – De szerintem hamarosan megtudja, hogy a könyve nálatok van, és akkor ő fog titeket felkeresni.

2015. szeptember 7., hétfő

9.rész: 25 évvel ezelőtt

 Hello, mint ahogy ígértem hoztam a részt. Mostantól szerintem hétfőnkét fogom hozni, rendszeresen :D Amúgy kinek milyen a suli? Remélem tetszeni fog a rész és várom a véleményeteket itt vagy chaten. Köszönöm a 27 feliratkozót! szuperek vagytok


Silas szemszöge: 
(vissza emlékezés)
Kilépve a palotából nedves, késő őszi levegő csapta meg az arcomat. Mögöttem Castiel haladt, az új, kissé feszes testőröm. De én reménykedek, hogy egyszer majd ő is ellejt egy mosolyt, és barátok lehetünk. Mellettem pedig Medea sétált, akinek a jelek szerint nagyon nem tetszett az időjárás. Fekete haját csapkodta a szél, kicsit vacogott. Levetettem a nyakamon heverő vastag sálat, majd egy kedves mosoly mellett átadtam neki. 
– Köszönöm, ez így már sokkal jobb – felelte, majd megragadta a kezemet és leléptünk a járdáról. Egy pillanatra még visszanéztem a kastélyra, ami számomra az otthont, a biztonságot jelentette. Sok emlék eszembe jutott. A nap, amikor először láttam a világom vezetőit, mind egy teremben, a húgom első szavai, majd az első nyár, mikor köztünk volt Medea is. Egytől egyig szép emlékek. Visszafordultam, majd próbáltam iramot tartani Medeaval, aki még mindig nem engedte el a kezemet. Nem mintha akartam volna… A birtokhoz vezető kastély felé vettük az irányt, majd mikor elénk kerültek az óriási fenyőfák, már lassabbra vettük a tempót.
– Innen már egyedül is elboldogulunk, Castiel – nem mintha eddig nem találtunk volna ide. 
– De uram, azt az utasítást kaptam, hogy még a veszély nem hárul el, mindig ön mellett legyek, ha kilép a kastélyból – felelte idegesen az angyal. 
– Én viszont most arra kérlek, hogy menj vissza a kastélyba, igyál egy jó bort és mond az apámnak azt, hogy a herceg biztonságban van, a szobájában – tettem rá a kezemet a vállára, és egy mosolyt erőltettem. Ha ő is jön, akkor a tervem nem fog sikerülni. 
– A királynak nem hazudhatok – lépett közelebb hozzám. 
– De ő nem is a te királyod – vágtam vissza, majd megfordultam, és belevettem magamat a sűrű erdőbe. Castiel nem követett, csak némán állt az erdő szélén. Éreztem, hogy minket figyel, és biztos voltam benne, hogy idegesen a fejét csóválja.
– Rendben van, hogy Castielnek nem mondod el, hogy hová megyünk, de azért nekem elmondhatod – már nem fázott annyira a lány, látszott rajta. – Gondolom, köze van ahhoz a veszélyforráshoz, amit a testőröd említett. 
– Tegnap este hallottam, ahogy két őr az erdőben lakozó vérfarkasokról beszélt – feleltem, majd egy pillanatra hátra néztem. Castiel már nem volt ott, ahol előbb szétváltunk, ám nem is jött utánunk. Ezek szerint visszatért a kastélyba, ahogy javasoltam neki. Ezen eléggé meglepődtem. 
– Tán le akarod vadászni őket? – torpant meg a lány. – Most nincsen háború köztünk, és a farkasok között, tudtommal. 
– És én nem is akarom, hogy háború legyen – feleltem komolyan. – Csak meg akarom őket nézni.
– Ezerszer láttál már vérfarkasokat, ezek miért olyan különlegesek? – nézett rám Medea kíváncsian. – Tudnak repülni, vagy mi?
– Nem, csak veszettek – mint a normális vadállatok a vérfarkasok is veszetté válhatnak. Olvastam róluk, hogy akkor jön elő az igazi énjük, és most itt a lehetőség, hogy megnézzem őket. Ezért nem engedhettem, hogy Castiel velünk jöjjön. Ahogy megtudná a kis kiruccanás okát, minden esélyünk szétfoszlana. A lány útközben elengedte a kezemet, hogy a sűrű fák között gyorsabban átérjünk, de mikor kiértünk egy tisztásra, én újra belekaroltam. A tisztás közepén egy szilvafa állt, mellette pár bokorral és kisebb fával. Tavasszal az egész hely virágba borult, ilyenkor az erdőből kimerészkedő állatokkal lehet találkozni. Ám most ősz volt, már lassan tél, de a tisztás még így is nagyon gyönyörű volt a maga módján.
– Ez nem veszélyes? – kérdezte a lány, miközben átrohantunk a tisztás másik végébe és újra a sűrű fák közé kerültünk. 
– Igen, az, teljes mértékben az – vallottam be, viszont nem akartam vissza fordulni. - De hány veszélyt éltünk át mi már mi ketten, Med ?
 – Túl sokat – felelte a lány és láttam, hogy lesüti a szemét – Túl sokat. 
A következő pillanatban egy nagy reccsenést hallottunk - mintha valaki egy nagyobb fa ágat tört volna ketté. Megtorpantunk, majd az egyik vastagabb fa mögé álltunk, és lélegzet visszafojtva vártunk. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, így meg tudtam őket nézni. Ketten voltak: mindegyikből bűz áradt, a halál bűze. Az egyiknek a teljes arca le volt égve, de az előtte fekvő halott szarvasra vigyorgott, mint egy gyermek Karácsonykor. A másik a földön ült, a szarvas húsából lakmározott. Tiszta vér volt, a fogai közé pedig az állat húsa ragadt. Szörnyű látványt nyújtottak mind a ketten. Szemükben volt valami, amitől megijedtem. A következő percekben tovább lakmároztak az állatból, és szörnyű farkashoz üvöltéshez hasonló hangokat adtak ki. Már majdnem végeztek, amikor megjelent még minimum tíz hozzájuk hasonló vérfarkas. A szemük nekik is ugyan olyan, mint a másik kettőnek. Úgy csillogtak, mint mikor az embert a láz gyötri. Volt, akinek hiányzott a jobb szeme… 
– Nem kéne eltűnnünk innen? – kérdezte Medea, és én egyetértően bólintottam. Már túl nagy létszám fölényben vannak. Ha észrevennének, nem fogunk élve eljutni a kastélyig. Lassan megfordultunk, majd próbáltunk minél távolabb kerülni tőlük. Medea előttem sétált, s minden lépésünket minél halkabban próbáltuk megtenni. A lány egyszer hátra nézett, és én egy biztató mosolyt küldtem felé. Ha innen élve kijutunk, ígérem, hogy elmondom neki az igazat. Lépett még egyet, de nem figyelt eléggé, így az alatti lévő fa ág széttört. Halk reccsenés volt, igaz, de számukra túl hangos. A mögöttünk lévő vadállatok is biztosan meghallották. Összenéztünk, majd a következő pillanatban már rohantunk. Nem érdekelt, hogy mennyire hangosak voltunk, csak az életünkért szaladtunk. Ha ezek utolérnek, akkor őket nem fogja érdekelni, hogy a vámpír király egyetlen egy fia vagyok. A veszett vérfarkasokat csak az öldöklés érdekli. A támadóink már egyre közelebb értek hozzánk. Némelyiknek vér ömlött ki a szájából, és a koszos rothadásnak induló fogaikkal vicsorogtak. Tudtam, hogy, ha kijutunk az erődből már nem fognak követni, de odáig még bármi történhet. Kiértünk végre a tisztásra, ami azt jelentette, hogy nagyjából az út felét már lefutottunk. Némileg ez megnyugtatott, de már biztos voltam benne, hogy nem lesz jó vége ennek, amikor az egyik vérfarkas kezébe megpillantottam egy katanát, melyet fehér folyadék borított. Angyalvér volt. Már majdnem átértünk a tisztás túloldalára, amikor szembe velünk az erdőből újabb vérfarkasok léptek ki. Ezek is veszettek voltak, egytől egyig.
– Nocsak, hercegecske, talán megijedtél? – vigyorgott rám az egyik, akin nem volt felül semmi. A mellkasát egy óriási seb díszítette a hasa aljától egészen a mellkasáig. – Innen aztán nem fogsz megmenekülni! 
– Silas, mit fogunk csinálni? – kérdezte aggódva Medea, majd még jobban megszólította a kezemet. Félt, éreztem. 
– Hát, most titeket meg fogunk ölni, de lehet, hogy azzal túl gyengék lennénk – röhögött fel. – Murry, szerinted a király mit adna értük? 
– Élve vagy holtan? – kérdezett vissza Murry, akinek hiányzott az egyik szeme. – Hát, attól függ, hogy a gyerkőcök hogyan viselkednek – még mindig nem hagyta abba a röhögést, amely lassan már vihogásba fordult át. 
– Fogjátok el őket, majd eldöntjük később, hogy mit csinálunk velük! – A katanás férfi közeledett felénk két társával. Először hozzám léptek és, hogy nehogy elszökjek, az angyalvért rám csöpögtették, így elszállt minden erőm. Később rájöttem, hogy a kötél, amivel a szilvafához kötöztek, szintén angyalvérbe volt áztatva. Medea is mellém került, aki még jobban ki volt ütve. Miközben mi félig elájultan feküdtünk a vérfarkasok felettünk vihorásztak. Ha valamelyikük már majdnem elaludt, akkor angyal vért locsoltak ránk. Égette a bőrünket, olyan volt mintha száz tűz egyszerre érne a bőrömhöz. A szánkat mindig összeszorítottuk, hogy ne marja szét a nyelőcsövünket. El nem tudtuk képzelni, hogy honnan szereztek ennyi angyalvért. Mire megunták a „játszadozást”, már beesteledett. Nagyon megbántam, hogy hazaküldtem Castielt, és a jelek szerint rajtunk kívül nincsen senki más az erdőben. Egyedül voltunk, felkészültünk a legrosszabbra. Vagy megölnek, vagy egy jó darabig a foglyaik leszünk, de biztos voltam benne, hogy némelyik igazán kreatív a kínzás terén. Az eget már csillagok borították, és a Hold is tisztán látszódott. Már jó ideje elindultunk a kastélyból, biztosan észrevették, hogy eltűntünk. Apám rengeteg őrt indíthatott el a keresésemért, de eddig egyik sem jutott el hozzánk. Ez igazán nem tetszett. 
– Te, kislány, most velem jössz! – lépett Medeahoz a Murry nevű fickó, majd kioldotta a kötelét. Próbált elfutni, de az angyal vér minden erejét elvette, így a mozgás is alig ment neki - Állj fel! Medea kezét a fának támasztotta, majd lassan próbált felállni, de ez nehezére esett. Végül a félszemű megunta, és a hajánál fogva felrántotta, majd maga után ráncigálta. Végül a fától nagyjából tíz méterre elcipelte, ott pedig elengedte, és Medea egy erő teljes puffanással a földre került. Az egész testemet átjárta a düh, próbáltam kiszabadulni, de nem ment. A földön fekvő Medea köré még több veszett vérfarkas jött. Legtöbbjük kezében volt valami fegyver, ami angyalvérbe volt áztatva.
 – Fenséges hercegem, most egy csodás műsor következik, remélem, élvezni fogja – vigyorgott az egyik, majd egy tőrrel a kezébe elindult Medea felé. Halottam a lány sírását és én semmi mást nem akartam csak szorosan átölelni. Hogy lehettem ilyen ostoba? Mikor tudtam, hogy milyen veszélyesek ezek a szörnyek mégis eljöttem ide és magammal hoztam Medeat. A férfi lehajolt a földön fekvő lányhoz, majd lefogta a kezét, és a tőrével egy hosszú csíkot húzott az arcán. Ő segítségért kiáltott, az arcán a bőr kinyílt, miközben vörös vér folyt ki belőle. – Tudom, herceg, hogy ez eddig unalmas, de most csak önnek egy nagyon különleges műsorral készültünk. A neve... mit is találtam ki? Ja, megvan a „Tucat kardja”! Tudod, a tucat tizenkettőt jelent, és mi a kis barátainkkal pont tizenketten vagyunk. Hát nem érdekes? Szerintem nagyon is az… Most pedig, be szeretném mutatni, hogy mit jelent az elnevezés második fele!
 Az nevetséges vigyor egyszer csak eltűnt az arcáról. Úgy nézett rám, mint aki semmitől sem fél, csak a saját árnyától. Az őrültség jelent meg az arcán, majd felemelte a tőrjét. Tudtam, hogy mit fog tenni. Összeszorított fogakkal próbáltam megválni a kötelektől, de hiába. Égette a bőrömet, és nem szabadultam meg tőle. Egyre jobban úgy éreztem, hogy minden kis mozgásommal egyre szorosabb lett. Az örült férfi a tőrjét Medea combjába döfte. A lány nem hagyta abba a segítségért kiáltást.
– Egy már meg is van. Tizenkettőből egy, az egyenlő tizenegy – lépett elő egy nő. Valaha szép lehetett, de mára a szája elvesztette színét, nagy táskák keletkeztek a szeme alatt, és haja, mely gondosan ki volt fésülve. alig állt egy két tincsből. – Úgy érzem, Rick, hogy te egy igazán jó műsorvezető lennél.
– Jaj, Marie, olyan jól esik, amikor ilyen szép szavakat mondasz nekem! – vigyorgott a férfi, közben a pólójával tisztította a tőrjét. Legszívesebben belé szúrtam volna. A nő oda lépett Medeahoz, majd egy egyszerű mozdulattal azt a hasában szúrta. Halottam a lány nagy nyögését, és hogy sír. Én is sírtam, mert tudtam, hogy nem mondhatom el neki az igazságot. Újabbak léptek elő, mindnyájan tőrjüket a testébe szúrták. Közben mindent megtettem, hogy kiszabaduljak, de hiábavaló volt. A hatodik szúrásnál már nem adott ki semmilyen hangot a lány, csak feküdt a földön, de az őrültek nem hagyták abba. Eltelt újabb négy szúrás, és én még mindig küzdöttem a kötéllel. Ezért én vagyok a hibás! Ha nem lettem volna ilyen hülye, akkor most egy finom forró csokoládét innánk, és közösen néznénk az ablakomból a csillagokat, mind minden éjjel, már hosszú évek óta. Az egyikünk már emelte fel a kését, amikor az oldalába fúródott egy nyíl. Az erdőből vagy harminc, apám szolgálatában áll harcos lépett ki. Némelyik kezében kard volt, másiknak íj, de láttam egy férfit, aki két pisztollyal támadott. A legtöbbjüket megölték, aki pedig elfutott, azt az erdőn át üldözték. Nem kellett néznem, hogy hogyan hallnak meg: mindent hallottam. Én végig Medea dermedt testét figyeltem, és sírtam. Hogy tehettem ezt? Hogy lehettem ekkorra hülye? Mikorra már mindennel végeztek. egy férfi oda lépett hozzám, majd késével elkezdte elvágni a kötelet.
– Most már biztonságban vagy, fenség – mondta, és kedvesen elmosolyodott. Én is próbáltam viszonozni, de nem ment. Nem tudtam másra gondolni, csak Medeara. Mikor kiszabadultam, nagy nehezen felálltam és a lányhoz sétáltam. Ott leültem mellé, a fejét az ölembe helyeztem. Nem érdekelt, hogy összevérezem minden ruhámat. A megmentőim némán figyeltek. Egyikük se szólt semmit, de mindnyájan engem néztek. Megsimogattam az arcát, majd felemeltem az ölembe, és elindultam vele. A kastélyig vezető útig nem szólalt meg senki. Némán tettük meg az utat. A fák közül kilépve apámat pillantottam meg, mellette pár őrrel, és Castiellel. Apám a vörös hálóingjében volt, a többiek, pedig még nem öltöztek át. Arcán öröm látszódott, de mikor meglátta, hogy kit hozok a kezembe, a vidámság minden jele eltűnt. Castiel odaszaladt hozzám, majd elvette tőlem Medeat. Nem akartam elengedni, de már ahhoz se volt erőm.
– Mi történt, fiam? - kérdezte rekedt hangon az apám – Silas, mit tettek azok? 
– Medea meghalt, és ezért én vagyok a hibás – feleltem, s még jobban sírtam. Nem érdekelt, hogy az emberek gyengének látnak. Nem voltam herceg, csak egy egyszerű srác, aki elvesztette a lányt, kiért reggel felkelt, és kivel éjjel álmodott. 
– Ne mondj ilyeneket! – szorosan magához ölelt – Ne mondj ilyet… 
– Meghalt, és én nem mondtam el neki, hogy… – megakadt a hangom – …mennyire szeretem.

2015. augusztus 31., hétfő

8.rész: Halál

Húúú, ha először is bocsánat, hogy ilyen rég óta nincsen rész. Valahogy minden napon úgy jött ki, hogy vagy nem volt kedvem, vagy nem volt időm leülni megírni a 8.részt. De ennek már vége lett és meghoztam a 8.részt. Ez egy kicsit rövidebb lett a többinél, de annál izgalmasabb. Remélem tetszeni fog, várom a véleményeteket komiban vagy akár chaten,
U.I: a szavazás lezárult, nem sokára új lesz.

Silas szemszöge
– Szerinted nem fura, hogy egyetlen ember sincsen itt? – a bejáratnál még hosszú sor állt és minden tele volt emberekkel. De ahogy egyre jobban a belsőbb termekbe mentünk, az emberek száma látványosan csökkent.
– Nem, tudod biztosan... – egy biztonsági őr haladt el mellettünk. Eggyel (ha nem többel) kisebb méretű egyenruhát kapott, így óriási hasánál a gombok majdnem szétrepedtek. Kicsi bajusza érdekes módon vörös volt, míg a furán hátra fésült zsíros haja barna. Egy pillanatra ránk nézett, majd tovább ment. Még Nadia fegyverére sem figyelt fel. 
– …valaki vámpír parancsot adott az embereknek, és ezért nincsen itt senki – hangos léptekre lettünk figyelmesek.
Mellettünk pár ókori görög szobor áll, ami jelenleg pont kapóra jött. Megfogtam Eva kezét, és berántottam magam mellé egy műremek mögé.
– Mondom én nem azt, hogy te lenni hülye, mondani én te furcsa lenni – törte a nyelvünket, de nagyon. Nála magasabb embert még életemben nem láttam. Úgy öltözködött, mintha egy expedícióra akarna indulni a Szaharában: tiszta Indiana Jones stílusban. Még a kalapja is tökre passzolt a képhez.
– Vagy beszélj normális, vagy sehogy se! – ordított rá a mellette lévő pöttöm ember. Pont az ellenkezője volt, mint az Indiana imitátor. Nagyon alacsony volt, hosszú hajjal, és ő inkább, ha film karakter kell nézni, akkor a keresztapára hasonlított. Don Corleone törpe változata állt előttünk. A tar férfi rögtön összehúzta magát, ami elég furcsa volt, hiszen sokkal erősebbnek tűnt a másiknál - mégis úgy festett, hogy kettőjük között a törpe az úr. Nem mindig az erő dönti el, hogy ki a főnök.
– Mondani főnöknő, hogy mi vinni neki nehéz köveket, melyeket én bírok el – tudtam, hogy kiről beszél. A főnöknő csak Medea lehet, és ha ő adta ki a parancsot, akkor biztosan ő is itt van.
– Igen, agyalágyult, megyünk köveket hozni – mondta a másik, majd gyorsabb tempóra váltott, ami elég érdekesen nézett ki az ő kis lábaival.
– Azt hittem, hogy soha nem mennek el, elég kicsi itt a hely – mondta Eva, de láttam az arcán hogy rögtön megbánta. A két előbbi férfi vámpír volt, így könnyen meghallották a lányt.
Mind a ketten felkapták a fejüket, majd a magasabb úgy kezdett közeledett felénk, mint egy gorilla. Gyorsan ki kellet találnom valamit. A húgomékat már elkapták, és mi voltunk a felmentő csapat. Ha minket is elkapnak, akkor már nem tudunk mást hívni. Felemeltem a jobb karomat, majd a minimum kétezer éves szobor fejét leütöttem. A testrész hangos csattanással leesett a márvány talapzatra, majd onnan a szőnyegre. Kicsit se volt hangos... Eva még jobban elbújt a szobor mögé. Én pedig utolsó ötletként elkezdtem társalogni a gorillával.
– Tudod, szerintem a fej nem illet az alsó testhez, mintha nem egy művész faragta volna ki a két részt. Így muszáj volt leütnöm, de szerintem így már sokkal jobb. A fej nélküli Aphrodité – az én arcomat a szobor nyakára tettem és csak mosolyogtam. A pasas azt se tudta, hogy mi van. Csak bambán bámult rám – Látom mire gondolsz, nem kell titkolóznod. Neked a karja nem tetszik. Ugye? Ugye! – Egy egyszerű mozdulattal neki vágtam a kart, majd kiléptem a rejtekhelyből. A gorilla arca megváltozott, egészen vörös lett. Pont, ahogy akartam.
– Megismerni most te Igor erejét – elindultam felé és igaz, hogy kétszer akkora volt, mint én, így is ügyesebbnek bizonyultam. A társa, míg mi verekedtünk úgy állt mellettünk, mint ha ő lenne a bíró.
– Öld meg, Igor! – fél szemmel láttam, hogy a törpe szeme csillogott. Élvezte a harcot még akkor is, ha nem ő vett részt benne. Halált akart látni és inkább az én halálomat. -–Öld már meg, Igor!
– Főnöknő mondani, megölni tilos herceget, megölni akarja ő – kezdett egyre izgalmasabb lenni a harc. Próbáltam kifárasztani, és a végén támadni.
– A Nagy Mester, pedig azt mondta, hogy öljük meg – förmedt rá a törpe. A Nagy Mester hallatán egy pillanatra elterelődöttek a gondolataim, ami majdnem a vesztemet okozta. Pont az utolsó pillanatban ugrottam el a parasztlengőjétől.
– Főnöknő mondani, megölni tilos herceget, megölni akarja ő – ismételte magát idegesen. Felugrottam az legnagyobb szobor talapzatára, ami egy nőt és egy férfit ábrázolt anyaszült meztelenül, miközben csókolóztak. Szép alkotás volt, de a tervem miatt a nő itt is elvesztette a fejét.
– Főnöknő egy hülye! – ordított vissza neki a törpe, majd durcásan összefonta karjait maga előtt. – Egyébként nem főnöknő, hanem főnökasszony. –  a magas férfinek nagyon nem tetszett, hogy ilyet halott Medearól. Megfordult, és elindult a társa felé. Még dühösebb volt, mint azelőtt.
– Ne engem támadj, hanem őt! – lépett hátra a piciny ember jó pár lépést. Nem vártam meg, hogy mi fog történni. Ahogy sétált el tőlem felemeltem a kőfejet és hozzávágtam. Vámpírként nem okoztam nagyobb sérülést vele, de nem bántam. Az óriás Indiana Jones egy ideig habozott, hogy engem vagy a társát támadja-e meg. Addig a (már) csonka szobor mögött rejtőző Eva-t néztem. Még Igor a törpével foglalkozott, én átfutottam a terem másik végébe. Megálltam egy újabb szobornál, melynek hiányzott jó pár része, és egy lándzsa állt mellettem.
– Gyere, Igor, ide gyere! Vagy talán félsz tőlem? – úgy indult el felém, mintha egy tank lenne. A talapzatból kitörtem a lándzsát, s a férfi felé hajítottam. Belefúródott a testébe, majd a gorilla lassan szétporladt, és eltűnt.
– Kegyelmezz, engem csak kényszerítettek erre. Én ezt nem akartam, kérem – siránkozott a törpe, majd lehajolt elém. Nevetségesen viselkedett, már majdnem sírt. Megfogtam az ingjénél, és egy gyors mozdulattal felállítottam, hogy magamhoz húzzam.
– Nem érdekel, de most szépen eltűnsz innen, és egészen a Nagy Mesterig futni fogsz! Elmondod neki, hogy nem félek tőle. és már várom, hogy ő jöjjön, ne pedig mással égeztesse el a piszkos munkát – ahogy elengedtem, már a kijárat felé rohant. Nem nézett hátra egyszer sem.
Közben Eva is kijött. és hitetlenkedve nézett előre.
– Meghalt? – kérdezte, és oda mutatott, ahol pár perccel ezelőtt még Igor állt.
– Mondhatni, hiszen ő nem vámpírként született, mint én, hanem átváltoztatták, és ezért meg kellet halnia. Most átkerült a holtak birodalmába. - körülnéztem a teremben.
A halandóknak sok dolguk lesz itt az elpakoláskor.
– A lándzsa, amit neki vágtam, egy Athéné szobor része volt. A görögök az ókorban megáldották az isteneiket ábrázoló szobrokat, és egy vámpírt áldott dolgokkal meg lehet ölni.
– Téged is? – tovább indultunk. Remélem, nem késtünk el a törpe és az óriás miatt.
– Nem, engem nem lehet. Az én vámpírfajom immúnis ezekre. – Kiértünk a folyosóra, és rohantunk, amennyire csak bírtunk. Ahogy közeledtünk, egyre hangosabb sikoltásokat halottunk. A húgom volt az.
Ökölbe szorítottam a kezemet, miközben éreztem, az egész testemet düh árasztja el. A szóban forgó terem ajtaja előtt megálltunk úgy, hogy ők ne vegyenek észre, de mi mindent láthattunk.
– Ti mocskos férgek! Tudjátok, hogy ki vagyok?! Ha innen kikerülök, megöllek titeket, de előtte a szeretteitekkel végzek, és nem ismerem azt a szót, hogy kegyelem – Alexander sötétebb énje előkerült. Minden szavát komolyan gondolta. Hangos női nevetés hallatszott: Medea volt az.
– Készen állsz? – fordultam hátra a mögöttem lévő Evához. A lány félve bólintott, majd a hátán lévő tokból kiemelt egy íjat. Belépve az ajtón mindenki ránk nézett.
– Fuss Silas! Csapda! – ordított Nadia, de már túl késő volt. Egy behemót férfi mögénk lépett, és nekem újra orbitálisan fájt az oldalam. Talán azért, mert már nem harcoltam és az adrenalin szintem már normális lett. A férfi be akart húzni nekem egyet, de nem bírt. Összeestem, mint egy rongybaba, s a padlóra kerültem. Halottam Nadia sikoltását, és hogy Eva próbál az egyikük karmai közül kikerülni. De, amire igazán figyeltem az Medea volt.
Láttam, ahogy engem néz, és rémülten megrázza a fejét. Újra komor és határozott lett. Hova tűnt a régi Medea? És ki ez előttem? Hova tűnt a lány, ki nekem régen oly kedves volt?
Nem bírtam már tovább. Az oldalam eléggé fájt. Éreztem, hogy elhagyta a testemet minden erőm.
Valaki megfogott, és egy székhez rángatott. Alig kaptam levegőt, a körülöttem lévő dolgok pedig teljesen összemosódtak. Egy nő - aki inkább nézett ki férfinak - a székhez kötözött, majd Medea mellé állt. Fejemet kicsit oldalra döntöttem, így láttam, hogy Eva a földön feküdt, összekötözve. Nincs menekvés, nincsen már senki se, aki megmenthetne minket.
– Tudod, hogy miért vagy ilyen rosszul? – kérdezte komoran Medea, majd oda hajolt hozzám.
– Mert a vérünk eggyé vált évekkel ezelőtt. Meghaltam, még sok-sok éve, és nem tudom, hogyan, de felébredtem. Aztán találkoztam a Nagy Mesterrel. Ő azt mondta, meg kell ölnöm téged. és akkor megtalálom a békét. Nem emlékszem semmire a halálom előtti életemből, de azt már megtudtam, hogy te voltál a végzetem oka. És ezért meg fogsz halni!
– Medea, nem kell ezt tenned – épp hogy csak ki tudtam mondani a szavakat. – Nézz rám, és emlékezz! Ez nem te vagy, a Nagy Mester művelte ezt veled.
– Talán miatta haltam meg? –  lépett el tőlem. – Egy boszorkánnyal megmutatta nekem a halálomat, és tudom, hogy te vagy a hibás mindenért.
– Manipulál téged! – szólt közbe Nadia sírva. – Medea, kérlek! Rossz emlékeket adott neked.
– Muszáj békére lelnem! A vérkötelék egyik tagjának meg kell halnia, hogy a másik élhessen, és én mindennél jobban szeretnék élni – elővett a kabátja egyik zsebéből egy kést.
Megvágta magát a tenyerénél, így a vére beborította az egész pengét. Egyre közeledett hozzám, készen állt arra, hogy megöljön. Nem láttam semmi mást az arcában, csak szenvedést. Nem tudtam haragudni rá. Fel voltam készülve a halálomra. Végignéztem a társaságunkon: a dühös Alexander szitkozta a lázadókat, Jaden még mindig kiütve feküdt a sarokban, Nadia kérlelte a fogva tartóinkat, hogy inkább ő haljon meg. Eva, pedig küzdött a kötelek ellen, de amikor ránéztem, és ő rám abbahagyta.
Nem mondtam semmit, csak halkan annyit, hogy szeretem, majd lassan minden elsötétült. Éreztem a mellkasomba szoruló kést, és az őrjítő fájdalmat. Nem gondoltam, hogy ilyen lesz a halál.                                                                               
Eva szemszöge: 
Legszívesebben széttéptem volna mindent és oda szaladtam volna Silashez egy utolsó csókért. De nem tudtam, túl gyenge voltam. Sírtam. Nem tudtam mit tenni, csak sírtam. Silas meghalt, és ezért én vagyok a hibás. Láttam, hogy milyen rosszul van, mégis megengedtem, hogy velem jöjjön.
– Engedjétek el őket, már úgysem tudnak mit tenni – parancsolt az embereire Medea, majd eltűnt. Azt mondta, hogy a békéjéért gyilkol, mégis, miután Silasbe döfte a kést, nem látszott semmi rajta, csak a fájdalom.
A többi vámpír kikötözött minket, majd - mielőtt Alexander meg tudta volna bosszulni őket - elfutottak. Én szabadulásom után rögtön oda szaladtam Silashez, és lekötöztem a székről. Leültem a földre, fejét pedig a combomra raktam. Sírtam, miközben a vérével borított kezemmel a fejénél simogattam. Nem hallhatott meg! Szeretem, jobban, mint bárki mást eddig.
– Segítsetek már! – kérleltem a többieket, akik csak némán álltak mellettem. Nadia is leborult mellém, s a bátyja kezét szorította.
– Sajnálom, Eva – Castiel egyik kezét a vállamra rakta. Felnéztem rá, és láttam, hogy ő is sír. Nem gondoltam volna, hogy valaha látni ilyen állapotban.
– Nincsen mód, amivel segíthetnék rajta. – a következő percben valami káprázatos történt.
Az egész terembe melengető fény áradt be. A fénnyel együtt pedig angyal szárnyú, aranyszínű páncélban lévő férfiak léptek be. Castielre néztem, de ő is hitetlenkedve követte nyomon az eseményeket. A férfiak közül aztán egy magas barna hajú nő sétált ki. Jóval nagyobb volt a szárnya a társainál, és a fény, amely betöltötte az egész termet, belőle áradt.
– Mura – álmélkodott mögöttem Castiel, majd leborult a nő előtt. Silas beszélt róla nekem. Az angyalok egyik vezetője, a gyógyítók legnagyobbika. A remény sziklája felcsillant az érkezésével.
– Tud rajta segíteni? – kérdeztem, és az egyik kezemmel az arcomon lévő könnyeket töröltem le. – Kérem!
– Igen gyermekem, tudok – felelte lágy hangon. Az egész nőből melegség és jóság áradt. Kezét Silas mellkasára helyezte, majd kihúzta a kést. Megfogtam a szerelmem kezét, és nem engedtem el. Mura mondott valami egy ősi nyelven, majd a belőle áradó fény átjárta Silas testét. A nő elemelte a kezét, majd felállt. Silas megszorította a kezemet, majd hirtelen kinyitotta a szemét és felült.
Élt, és én még sohasem voltam olyan boldog, mint akkor. Ahogy felült egy kevés vért köhögött fel. Mindegyikünk nagyon megijedt, kivéve Murát. Ő meglepően nyugodt volt. Silas pillanatok múlva abbahagyta, majd rám nézett. Nem tűnt kimerültnek, nagyon is fitt volt. Először ránk nézett, aztán pedig Murára. Látszott, hogy a mellkasán és az oldalán lévő sebek eltűntek.
– Sajnálom, de Medea vérét valahogy ki kellet szedni belőled – mondta Mura, majd én és Nadia felálltunk. Nem tudtam elhinni az imént történteket. Valóságos csoda.
– Ön tud a vérkapcsolatról? – kérdezte hitetlenkedve Silas.
– A tiétekről nem, de én az idők kezdete előtt születtem, és már láttam furcsa dolgokat. Volt szerencsém már ehhez hasonlót látni Indiában, több ezer évvel ezelőtt. Sötét mágia ez, amit én nem tudok megérteni. Boszorkány műve, ebben biztos vagyok.
– Köszönöm a segítségét – felelte Silas és a nő bólintott. – De én úgy tudtam, hogy az angyalok nem akarnak belekeveredni a két vámpírfaj harcába.
– Nem is, de néha kell egy kis  magánakció. – Mura elmosolyodott, majd megfordult, és kivonult az embereivel együtt a teremből.
Silas magához húzott, majd megcsókolt. Nem tudtam, hogy mit csináltam volna, ha nem jön Mura. – Viszlát kedveseim.
– Kérdezhetek valamit?
– Csak nyugodtan – felelte mosolyogva, majd megölelt.
– Meghaltál? - kérdeztem félve, és a gyönyörű szemébe néztem.
– Nem igazán, inkább az élet és a halál közti pillanatba ragadtam – felelte idegesen, majd újra megcsókolt.
– Mi van, én már nem is kapok ölelést? – lépett oda hozzánk Nadia.
– Hát megérdemled? – kérdezte nevetve Silas, mire Nadia bólintott.
– Már azt hittem, hogy itt hagysz engem. – ölelték meg egymást.
– Ó, akkor te ülnél a trónra apa után. Az a világ végét jelentené mindenki számára – nevetett fel újra Silas, Nadia pedig belecsípett a bátyja vállába.
– Oké, értem, hogy ez egy boldog pillanat, de szerintem menjünk – szólt Alexander. - A boszi könyvet már elvettem a tárolóból.

Közösen indultunk a kijárat felé, de Silasszel egy kicsit hátra maradtunk. Kézen fogva sétáltunk, majd oda hajolt hozzám, hogy megcsókoljon. A csókja édes volt, akár a méz.
– Szeretlek – néztem rá, majd kaptam egy puszit a homlokomra.
– Én is szeretlek – három szó volt csupán, nekem mégis mindennél többet jelentett.

2015. augusztus 14., péntek

7.rész: Boszorkány legenda

AHOJ! Itt van a hetedik rész, aminek a folytatása majd a nyolcadik részben lesz. Remélem tetszeni fog és várom a véleményeteket komiban.Nagyon köszönöm a 22 db feliratkozót *-* Ja, és  valaki itt olvasta a másik blogom prológusát? Mit gondoltok róla?

Silas szemszöge
A legutóbbi akciónk nem igazán úgy sikerült, mint, ahogy vártuk. Több szempontból is súlyos vereséget szenvedtünk és semmi új információt nem tudtunk meg. Másnap Claudius még  vissza ment a raktárba körül nézni, de állítása szerint már semmi se volt ott. Biztosan a lázadók távozásunk után nem sokkal visszatértek és össze szedtek mindent. Pedig bent több tervrajzot is láttam, amikből biztosan sok dolgot megtudtunk volna. A fogoly, pedig Alexander pincéjébe ma éjjel öngyilkos lett.  Inkább meghalt, mint, hogy elárulja a Nagy Mestert. Ezt mondjuk dicsérem még, akkor is, hogy, ha ezzel nekem keresztbe tesz. A sebeim már begyógyultak, de a tőr általi még mindig nagyon csúnya. Pedig vámpírként gyorsan gyógyulok, de ez az a mostani nem olyan egyszerű eset. Ami legutóbb ilyesmi sérülést szereztem, akkor is Castiel nehezen tudta megoldani, de ez még annál is rosszabb.   Mintha annak valami tovább fejlesztett változata lenne.  Medea azt mondta, hogy  az ő vére volt a tőrön. De hát miért lennék allergiás egy másik vámpír vérére? Még mindig lehetetlen számomra, hogy a lány él. Láttam, ahogy meghal és  eltemettem, de ott állt előttem és egyáltalán nem tűnt halottnak. Nadia-n kívül nem tudja senki más, hogy Medea él, de ő se hiszi el nekem. Úgy gondolja, hogy túl fáradt voltam és képzelődtem. Claudius időközbe elutazott Dél-Amerikába, hogy segítséget szerezzen. Ott még nem olyan súlyosak a lázadások, így lehet, hogy többen is átállnak a mi oldalukra. Alexander, pedig keservesen próbál egy téglát beépíteni az ellenség sorai közé. 
– Nagyon fáj? – ült le az ágyam mellett lévő székbe Eva. Halandó emberként neki a sebei nem két másodperc alatt gyógyulnak be, így az ő karját is kötések borították be. Az anyjának azt mondta, hogy görkorcsolya balesete volt. 
– Semmiség – hazudtam és próbáltam nem mozogni, mert attól még jobban fájt.  Elég tanácstalanok vagyunk a helyzettel kapcsolatosan, mert még Castiel sem (aki jelenleg a legöregebb) látott még beteg vámpírt. – Te jól vagy?
Bólintott, majd megfogtam a kezét – Anyukád mit szólt a kötéshez?
– Azt mondta, hogy kis koromba is mindig tele voltam kék zöld foltokkal. – mosolyodott el úgy, ahogy egy lány se tud. Gyönyörű mosolya volt.
– Nagyobb bajod is eshetett volna – komolyan gondolom. Lehet, hogy ő most csak kisebb zúzódásokkal, karcolásokkal úszta meg, de lehet, hogy következőleg egy súlyos sebesülést is szerez. Féltem őt, jobban, mint bárki mást és, ha történik vele valami..
– De nem történt semmi sem és ezt már megbeszéltük. – duzzogott, mert nem igazán szereti ezt a témát. 
– Nem beszéltük meg, hanem te makacskodtál. – vágtam vissza és mélyen szemébe néztem. Meg kell értenie, hogy ez nem játék. Nem egy macska, hogy kilenc élete van. 
– Tudom, hogy azt akarod, hogy ne álljak be melléd harcolni, de hogyan ne tenném meg?
– Mert csak egy egyszerű halandó vagy! – fakadtam ki és rögtön rájöttem, hogy nem kellet volna. Eva elrántotta a kezét, majd felállt és emelt fejjel kivonult a szobából. Ezt ügyesen elintézted Silas! Az ajtó újra kinyílt és Castiel lépett be.
– Megtudhatom, hogy a barátnőd miért viharzott ki a teraszra eléggé zabosan? – kérdezte vigyorogva. 
– Ez nem vicces-túrtam bele a hajamba. Hogy a francba fogom ezt megoldani? – Eléggé megbántottam.
– Mit csinált? – kérdezte tőle megszokott nyugodt hangon  és a mellkasa előtt össze fűzte a két karját. 
– A fejéhez vágtam, hogy ő csak egy egyszerű halandó, így nem tudja megvédeni magát, ami igaz.
– Ezt meg miből gondolod? 
– Mert hogyan tudta harcolni egy vámpír ellen?
– Figyelj te a rajtaütés közben, csak a csuklyás nővel foglalkoztál, de én láttam, hogy Eva meg tudja védeni magát. Eléggé jól céloz azzal az íjjal – hangja alapján tudtam, hogy tényleg így gondolja. Elég rég óta ismerem, így tudom, hogy mikor hazudik. Akkor mindig az egyik keze az  fegyvere körül van. 
– De ha  megsebesül? – tettem fel a nagy kérdést.
– Akkor meg gyógyítjuk a sebeit – felelte – Meg kell bíznod benne!
Az ajtó újra kinyílt és Eva jött be. Egy ideig mérgesen nézett rám, megköszörülte a torkát. 
– Vendégeink jöttek – mondta, majd belépett Alexander és Jaden mögöttük, pedig Nadia is bejött a szobába. 
– Van pár új információm – mondta köszönés nélkül Alexander vigyorogva. Mindannyian körbe vették az ágyamat közben, így én voltam a középpontban – De úgy hiszem ezt a szüleidnek is hallaniuk kell.
Nadia  elő vette  a mobilját és fel hívta a palotát. Pár perc múlva már vonalba is voltak, így a hallgatóság két emberrel nőt. Mindenki lélegzett vissza fojtva várta Alexander hírét. 
– Hát a tégla beépítés dolog eddig nem igazán úgy sikerül, mint, ahogy terveztem – kezdte és közben búsán megrázta a fejét- De a vereségeimről nem szeretek beszélni, így inkább mondom is, hogy miért jöttem.  Ugye neked Silas az a csuklyás nő azt mondta, hogy a tőr az ő vérével volt bekenve?
Nem tudtam válaszolni, mert rögtön Medea arca villant be. Lefagytam és mindenki az én válaszomat várta. Tanácstalanul ránézte a húgomra és jól tudta mire gondolok: talán meg kéne osztani a Medeaval kapcsolatos dolgot 
– Silasnak van egy elég furcsa elmélete – húzta el a száját Nadia.
– Ez nem csak elmélet, biztos vagyok benne. 
– Igen? – kérdezte Alexander lelkesen – Megosztanád velünk is? 
– A nő, aki a sebet okozta nos hát Medea volt – jelentettem ki és  mindenki kérdően nézett rám, még a telefonból is néma csönd hallatszott. Csak Nadia rázta a fejét . 
– Először is ki az a Medea? – kérdezte egyszerre Eva és Jaden.
– Egy fiatalon meghalt vámpír, akit Silas nagyon jól ismert – felelt az apám – A családjának nagy hatalma van. 
– A szüleit jól ismertem  mikor még itt éltek – mondta Alexander – De én is úgy tudom, hogy a lányuk meghalt vérfarkas támadásban. 
– Ezért nem lehetséges ez az elmélet – szólalt meg az eddig csöndbe lévő Castiel.
– Tudom, hogy most nem akartok hinni nekem, mert ez lehetetlen. De ő volt az, tudom – elkezdtem szédülni, körülöttem a dolgok egy pillanatra össze mosódott. Lekellet ülnöm, hogy jobban legyek, de a jelek szerint többiek nem vették észre. Gyengéden a jobb kezemet oda raktam a sebemhez: nem vérzett. 
– Kicsim, tudom, hogy mennyire hiányzik Medea neked, mert nekünk is nagyon hiányzik – szólt közbe anya lágy, nyugtató hangon – De el kell engedned.
– Már rég elengedtem – pedig nagyon nem volt könnyű. 
– Szerintem inkább ne veszekedjünk, azzal nem oldunk meg semmit – lépett közelebb hozzám Eva és a kezét a vállamra akarta rakni, de az utolsó pillanatba visszarántotta. Még mindig haragszik rám..
– Rendben, akkor akár Medea volt, akár nem én elmondom, hogy mit tudtam meg – Alexander kihúzta magát mintha egy világot megváltó dolgot mondana a kiváncsiskodó népnek. Már csak valami féle doboz kéne és akkor a színpada is megvan. – Egy jó hétszáz évvel ezelőtt egy boszorkány elkészített egy olyan varázslatot, ami összekötötte két embert, így azok halálosak voltak egymás ellen. Szerintem veletek is valami ilyesmi történt. A könyv, amiben, pedig több dolog is le van írva pont egy New York-i kiállítás része.
– Nem is gondoltam volna, hogy a természet felettieknek is van külön múzeumuk – nem akartam elmondani neki, hogy ilyenek nem léteznek. Eva arcán gyönyörű mosoly jelent meg, amikor a természett feletti múzeumra gondolt. Ez a mosoly miatt tetszett meg nekem az operában. Mintha a tavaszi virág nyílás új alakot venne fel – Egyszer majd egyet meglátogathatnánk
– Sajnálom, de nincsenek kedves – nem igazán tetszett, hogy Alexander azt mondja hogy neki, hogy kedves, de letudtam annak, hogy a férfi furcsa stílusához tartozik az ilyen fajta megnevezés. 
– Várj, akkor  a halandóknak van kirakva?-szaladt fel a szemöldököm. Mit kezdenek a halandók ilyen könyvel? Még elolvasni se tudják. 
– Igen ők azt hiszik, hogy vallási szöveg valami ősi nyelven – rándította meg a vállát – A Metropolitanben van.
– És hogyan fogjuk megszerezni? – kérdezte az apám.
– Hát ellopjuk – felelt a legnagyobb nyugalommal Alexander
– Te ki akarod rabolni New York leghíresebb múzeumát? – kérdezte meghökkenve Eva – Eddig is fura fazonnak gondoltalak, de ennyire nem lehetsz örült.
– Miért? Simán sikerülne nekem – felelt kissé felháborodva Alexander, majd megcsóválta a fejét és valamit motyogott magában. Jól mondja Eva, egy fura fazon. 
– Apa erről mit gondolsz? – szólt bele a telefonba az húgom.
– Most mennünk kell, de, ha tudtok jobb tervet, akkor azt támogatom, ha meg nincsen, akkor sok sikert és gyorsan szolgáltassátok vissza. Viszlát – és már nem is volt vonalban, biztos gyűlésre kellett mennie.
– Tudod  apa ebben a terveb egyetlen egy zökkenő van – fordult vele szembe Jaden – A boszorkányok nem léteznek!
– Szerintem igen is léteznek – vágott közbe Nadia és úgy tűnt mintha örülne is, hogy egy újabb dolgon összeveszhet Jadennel. – Ti mit gondoltok erről?
– Én most hallok egész életembe erről először, a felvilágosító beszélgetéskor Silas nem említett boszorkányokat –  felelt először Eva védekezés képen.
– Én akarok hinni bennük, de még életembe nem láttam egyet sem, így elég nehéz – vallottam be és most mindenki Castielre nézett.
– Én sem láttam még, de régen még, amikor még nem Silas családját szolgáltam egy csata közben elfogtak és lecsapoltak a véremből, azt mondták, hogy „a nagyszerűség teremtéséhez kell” – felelt Castiel is és Eva-hoz fordult, aki jelek szerint nem igazán értette miről beszél – Tudod, a legenda szerint a boszorkányok nem születnek, hanem teremtik őket. Egyszerű halandók, akiket egy másik boszorkány változtat át vámpír, vérfarkas és angyal vér segítségével. Nagyon elbújva élnek és nagyon-nagyon kevés van belőjük, mert csak néhány boszorkány ismeri a teremtés receptjét. De ez sokak szerint csak legenda. 
– Hát nem legenda, mert igen is léteznek – mondta magabiztosan Alexander.
– És  ezt miből gondolod? – kérdezett vissza  mérgesen Jaden.
– Onnan, hogy az anyád is az volt – válaszolt Alexander és az arcán egyetlen egy izom sem mozdult el. Póker arca volt, így semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Bezzeg a fia arcán vegyes érzelmek futottak át. 
– De ezt miért nem mondtad eddig? – kérdezte Jaden és még mindig nem fogta fel az információt. A jelek szerint nem igazán tud sok dolgot az anyjáról.
– Mert nem kérdezted – rándította meg Alexander a vállát – Legalább most  már hiszel  a boszorkányokban. 
Sajnáltam a fiút, hogy az apja ilyen egyszerűen lerendezte a dolgot. Biztosan most ezer egy kérdése lenne, de, ahogy Alexandert ismerem egyikre se válaszolna. Még apám sem, aki régebb óta ismeri se tud semmit az ikrek anyjáról. Mintha nem is létezett volna soha sem úgy titkolózik vele kapcsolatosan Alexander. 

Eva szemszöge
Haragudtam egy kicsit még Silasra, azért amit mondott. Nem igazán esett jól, de  tudom, hogy véletlen csúszott ki a száján. De jelenleg csak Alexander örült tervére gondolok, de hát ez egy örült világ. Fogalmam sincsen, hogy hogyan akarják ellopni. Több mint hétszáz éves az a könyv, így biztos vagyok benne, hogy vastag üveg alatt tárolják. A termekben, pedig több biztonsági kamera is van. Silas eddig nem említett olyat, hogy a vámpírok láthatatlanná is tudnak válni. Alexander viszont már ma végre akarta hajtani a tervet, ami Silasnak tetszett legkevésbé. Az ágyhoz van kötve és igaz most elég jól nézni, de Nadia mondta, hogy az este felment a láza. Aggódok érte, de mindig azt mondja, hogy már rosszabbat is élt már túl. 
– Bocsi- szóltalt meg egyszercsak Silas és én kérdően kicsit ellőrébb dőltem, pedig tudtam, hogy miről beszél – Bocsi, azért, ahogy beszéltem veled. Be kell ismernem, hogy elég jól bánsz a fegyverrel. 
– Bocsánat elfogadva – feleltem és közelebb hajoltam hozzá, majd megcsókoltam. Nem tudtam tovább haragudni rá. 
– Elmagyaráznád, hogyan gondolta Alexander a rablást? Nem igazán idegeskedett úgy beszélt a rablásról, mintha csak egyszerűen be akarna sétálni a múzeumba, aztán, pedig a hóna alatt a könyvel kivonul. 
– Hát igazából úgy is fog történni – mosolyodott el és én egyre kíváncsibb lettem. Még nem vagyok teljes mértékben biztos a természet feletti világgal kapcsolatosan. – Tudod, mondtam, hogy a halandókat az irányításunk alá tudjuk vonni, így Alexander meg fogja parancsolni mindenkinek pl. azt, hogy a képet biztonsági őrök vitték el. Mindenki könnyen el fogja hinni, aztán, pedig majd szépen visszacsempészi. Nyugi, biztosan sikerülni fog. 
– Te ezt rajtam valaha használtad? – éreztem, ahogy egyre inkább elpirosodtam.
– Nem soha sem és nem is fogom – rázta meg a fejét, majd megfogta a kezemet és az arcán egy óriási  nagy vigyor jelent meg. 
– De nem is kellett használnom.
– Ezt meg, hogy érted? – kérdeztem vissza és közben a fiú arcát figyeltem. Minden könyvben a vámpírok élettelen szörnyként vannak leírva, de Silasban annyi élet  van amennyi kevés emberben. Bőre igaz kicsit világosabb az enyémnél, de nem vészes. A test hőmérséklete se fagyos, mint, ahogy az Alkonyatban Edwardé. Mikor megismertem a haja alig érte el a vállát most, pedig már jobban meg volt nőve.  
– Úgy, hogy az első találkozásunkkor rögtön belém szerettél, nekem kellett hatnom rád – felelte magabiztosan és a fejem egy nagy málnává változott. Csak egy „kicsit” pirultam el...
– Milyen magabiztos  Mr.... – rájöttem, hogy nem tudom a vezeték nevét. Mondjuk én se a vezeték nevemen mutatkoztam be neki, de az enyémet később megtudta. Viszont az övé mai napig titok számomra, ami elég furcsa, mert már egy ideje együtt jártunk. 
– Konstantopoulos a vezeték nevem – felelt és én majdnem el nevettem magamat. Soha az életbe nem hallottam még ilyen  nevet. – Görög családnév.
– Tényleg mondtad, hogy az első vámpír az ókori Görögországban élt és te neki vagy a leszármazottja. Ezek szerint görög vér csörgedezik az ereidben.
– Hát, ja kb. 1/1000 részem görög– mindketten elnevettük magunkat, egy pillanatra minden gondunk elszállt. Később Silas bekapcsolta a tv-t és  én befeküdtem mellé. Az összes adó közül csak egyetlen egyen ment film, azon is a Dracula ment. Ezen megint egy jót nevettük, de hát végül ezt a jó öreg fekete-fehér filmet néztük. 
– Elmeséljem a Dracula igaz történetét?– kérdezte Silas gyermeki mosollyal az arcán és én bólintottam. Csak azt ne mondja, hogy tényleg létezett a vérszomjas vámpír – Még az század forduló előtt élt két vámpír, akiknek a neve Bram Stoker és William Hayes volt. Mind a ketten írók voltak és nagyon utálták egymást. Végül, hogy eldöntsék, hogy ki a jobb író mindkettőjüknek egy történetet kellet írniuk, amiben a főszerepben egy vámpír áll. Végül Bram nyert a Dracula művével. 
– De azt mondtad, hogy abban a vámpírokkal kapcsolatosan rengeteg marhaság van.
– Igaz, de Bram olyan marhaságokat írt le, ami az embereknek tetszett és így nyert. William ezzel szembe inkább saját magát mutatta be a könyvben és így nem is lett olyan vérszomjas. 
Oda bújtam Silashoz a kis mese után és már csak filmre koncentráltunk. Ilyenkor lepődök meg, hogy a mai kamerák mennyivel jobban. Jó, persze ez fekete-fehér, de hát a minőség is ma ezerrel jobb. A másik, amit észre veszek mindig, hogy a kamera nem mozog. De ezeknek ellenére Lugosi színjátéka miatt nagyon is élvezetes tud lenni a film, . A nyugalmas pillanatot a telefonon rezgése zavarta meg, üzenetem jött. Oda nyúltam hozzám és idegesen olvastam. Nadia írt, hogy elég nagy bajban vannak és oda kéne mennem. Kipattantam az ágyból és Silas elég furcsán nézett rám.
– Haza kell gyorsan mennem, mert anya nem talál valamit – reméltem, hogy elhiszi a bugyuta történetem.
– Tudod a hallásom természet feletti, így hallom, ahogy a szív verésed felgyorsult azaz hazudsz – szállt ki az ágyból, igaz eléggé nehezen ment neki. Megfogtam a kezét és, így már könnyebb volt. 
– Nadia írt, hogy bajban vannak – böktem ki. Nem tudtam neki hazudni. – De te feküdj vissza az ágyba.
– Miért? Nem fogok az ágyamba  feküdni, ha súlyos a helyzet – felelte és már biztosabban állt a földön. Végül elengedtem a kezét és csak az oldalán lévő kötésre tudtam csak  figyelni.
– Azért, mert beteg vagy – feleltem és elindultam kifelé a szobából, de Silas megfogta a kezemet és visszarántott. 
– Figyelj tudom, hogy szarul vagyok és őrültség amit akarok csinálni, de ők a családom és nem hagyom őket cserben – mondta és bólintottam. Rájöttem, hogy nem tudom vissza tartani.
– De ha nagyon rosszul leszel, akkor eltűnsz onnan és biztonságos helyre mész
– Nyugi, nem lesz semmi baj – felelte és magához húzott, majd megcsókolt. Ahogy elhúzódtunk egy kicsit felsziszegett. Nagyon nem tetszett nekem ez a sziszegés, de még ha vér ömlene a sebéből akkor  sem maradna otthon. Én felkaptam az íjamat és elindultunk a hotel mélygarázsa felé. Nem akartunk taxizni a fegyverem miatt, így Silas kocsijával mentünk. .  Menet közben párszor még felszisszent és többször is a sebhez rakta a kezét. Tudtam, hogy fáj neki, de azt mondta, hogy a fájdalom csillapító ez ellen nem hat. Nem tudom, hogy mi fog történni, ha  még rosszabbul lesz. Nadia még írt üzenetet, amikből az jött le, hogy nem túl szép a helyzet. Ha harc lesz Silas sebe biztosan felfog szakadni. Egyre idegesebb lettem és mikor megérkeztünk a múzeumhoz majdnem kiugrott a szívem a helyéről. Kerestük egy üres parkolót, majd berohantunk az épületbe. Ami látszólag nyugodt volt. Silas  képességét használva becsaptuk a jegyszedőt, amit máskor nagyon elítélnék, de jelenlegi esetben inkább nem vártuk ki a hosszú sor a pénztár előtt. El rohantunk egy turistákat vonzó szuvenír bolt előtt és az a terem felé vettük, ahol a boszorkány könyvet őrizték.

FOLYT. KÖV.